Másodjára is nagyon nehezen adta magát, tényleg túl sokat kér.
Éteri, szinte angyali figyelmet. Ezt nem lehet sima emberszemekkel nézni, mert lassú, mert hosszú, mert húzza-halogatja, mert a türelmemre játszik, és csak nagy néha mond valamit, de akkor meg nagyon. A torinói lónál már nem vártam semmit, ott már nem volt szükségem szavakra, a lóhoz érve már én is feladtam. Végre vége, kihunyt ez én, mehetünk aludni.
De tizenegy évvel korábban még egy picit reménykedtünk, igen, együtt Bélával, én is szoktam, noha a remény a legnagyobb gyilkos.
Pedig tudtuk, láttuk, hogy isten vásári-cirkuszi komédiává züllött, és pár forintért meg lehetett nézni, milyen az, amikor halott, de elfelejtette mégis becsukni a szemét.
Ez a film még kínál kiutat, melyet a huszadik század eleji művészek is gyakran használtak, ez pedig az őrület volt, mint menekülő ösvény. Gulácsy, Csontváry, Van Gogh, korábban Hölderlin is egész jól használta. Csak el kell veszíts az épp eszed, és fehér pongyolába a lábadat lógatni a világra. És tojni az egészre, innentől az már az ő dolga, te kimenekültél az álom, az őrület mezeire. Nem erőlködsz tovább, megtettél mindent értük, bíztál bennük nagyon.
De, mint a kórházban meztelenül álló öreg bácsi, itt a legtöbben túl későn eszméltek, a démonokat időben el kellett volna üldözni, és nem az utolsó napig várni. Micsoda jelenet..ahogy, miután a férfi egyedül marad a kádban meztelen, szépen elhagyják a szobát a démonok. Ez persze az én interpretációm, de Béla szereti ezt, ha a néző, mint tükörbe néz a filmbe.
A Tarr Béla-film érettebb, ékesebb énünkhöz emel fel, különben nem látunk belőle semmit, csak a fekete-fehéret és az elnyújtott jeleneteket. A végére én is felemelkedtem magamhoz, vagyis inkább reggelre, hogy egyes jeleneteket újranéztem.
És tudom, persze, hogy tudom a folytatást ezután, amivel itt mindannyiunknak szembe kell nézni az életben. A torinói ló.