Eljött a nap, amit annyira vártam. Ennél sötétebbe már nem lehet eljutni a történetben. Itt az a hely, ahol kihuny minden életbe és az énbe vetett remény, hogy végre megszülethessen a bizakodás egy egész más orcája.
Minden évben november táján kezdek ébredezni, amikor az utolsó levél is lehull, és végre a fák is abbahagyják a lombkorona-jelmezben játszott színi előadásaikat – amiért rajtam kívül egy egész világ tapsol nekik – és semmi más nem marad belőlük, csak a csontvázuk. Amikor már délután négykor lámpát kell gyújtani, köd van, hetekre elbújik a nap, onnantól közeledek én is az abszolút és negatív csúcspontomra. És itt szeretnék most megállni és nem lapozni a naptárban.
Ez az nap ahol végre halálos fáradtan az évtől alárogyok, mert elég. Elég az érzésekből, a gondolatokból, az érintésekből, a vágyból, a szomjból, az éhségből, kimondhatatlan elég az énből, aki évmilliók óta látszatéleteket sző körém.
Ám egy dologból még itt sem elég, a szerelemből itt sem elég. Itt derül ki, ha jól éltük az évet, semmi, de semmi más eszközünk nem maradt a végére, mert a legutolsó és legnagyobb lépést csak szerelemmel tehetjük meg. Erre egyedül, erre gyakoroltunk az egész évben, az egész életben világi szerelmeinkkel. Még jó, hogy erre nem ma jövök rá, mert ma már késő lenne, és egész évben/életben ezért voltam annyit szerelmes.