Igazán megtettek mindent értem a Danaidák. Reggeltől estig merték korsóikkal medencémbe a vizet. Szándékosan hátat fordítottam a lefolyónak, hogy ne lássam, hogy végül minden víz elfolyik. Közben reménykedve néztem a víz emelkedését, vágytam, hogy természetem szerint mozoghassak, hogy vízben vehessek végre levegőt.
John Williams Waterhouse festménye (1903)
A Danaidák történetét is átírtam, felkutattam az összes róluk szóló könyvet. Radíroztam, satíroztam, befoltoztam. Egyetlen korsó sem maradhat lyukas, ki kell törölnöm mindenki emlékezetéből ezt a mesét. Arannyal tapasztottam be a formán a réseket.
Aztán valahogy rájöttem, itt igazán senki sem akarja a vizet, de a Danaidák a legkevésbé. Kényelmes ez a megszokott ritmus, semmi valódi erőfeszítés. Lehajol, megmerít, kiönti évezredek óta már. Edényt meg a legkevésbé sem akar cserélni egyik sem.
Egyszer csak megfordultam, kimondhatatlanul kényelmetlen volt már az ülés, sebes volt az összes pikkelyem. Éppen csak pár centire fedett be a víz. Így minden mozdulat fájdalommal járt.
Minden maradt ugyanúgy. A királynők a sakktáblán továbbra is játszották időtlen idők óta játékukat. A királyra várt itt mind.
Nem tudtam beállni játszani, mert unom az ilyen partikat, na meg esélyem sem volt, hogy eldöntsem, fehér legyek-e vagy fekete.
Szóval minden maradt a régiben, csak én fordultam a lefolyó felé.
Úgyhogy most végre a jó irány felé ülve, vizesen végignézhetem hova folyik el az életem.