Eszmékre, ideálokra van szükségünk, mert tudnunk kell, annak, amire vágyunk, milyen is az “eredeti” alakja. Női testben – nagyobb számban – férfit akarunk, és nagyjából az egész életünk azzal telik el, hogy őt keressük. Aztán útközben kiderül, hogy nem, a férfit nem lehet megtalálni a jelenségek között. Amire rálelünk, azok csak felcsillanásai a soha testet nem öltő, végső és első férfinek. Aki az egész képet akarja, az az utolsó lélegzetvételéig nem landol, és kutatja őt. És minél közelebb vagyunk e benső férfi forrásához, bizony annál nagyobb spektrumában vagyunk felfedezni az eredetit a hozzánk vezetett emberekben.
Innentől már csak egy feladata van a nőnek, tudva azt, hogy az életben nincs eggyé válás, és éppen csak pillanatokra találkozunk, mégis emlékeztesse a férfit arra, hogy ő ki is valójában. Erre csak egy nő képes, aki egyszerre anya, lány, feleség, barát és szerető. A szerencsés férfi megtalálja ezt egyben, de én nem hiszek az ilyen szerencsés férfiakban. Az élet darabjaira tört létezés, aminek részeit nekünk kell összeilleszteni.
Az “eredeti” férfi vadászó, napszerű, áradó, többfelé szerető, ragyogó lény, akit mi nők, akik szeretjük őt, körbetáncolunk.
Tintoretto számomra egy ilyen lény, ahogy nézem a képeit, szerintem ha tízen lennénk is, elbírna minket, és egyikünk sem érezné, hogy neki kevesebb jutott. Nekem ő a festők festője, az a szint, amit befogadni egymagam képtelen vagyok. Egy Tintoretto-festményt tényleg úgy hiszem, hogy csak egymás kezét megfogva nők, egyenként a mű egyes részeire összpontosítva tudunk átélni, ide már – női – összetartás, összefogás kell.
Ja, a mára a színpadon botorkáló, árnyékférfihez elég egy nő is, de amikor azt írom, hogy férfi, erre a hatalmas, isteni minőségre gondolok, aki előtt áldozni, leborulni vágyok.