Édes istenem, de úgy tényleg, nem vagy te egy kicsit igazságtalan?
Hogy van az, hogy ennek a Tintorettonak ennyit adtál, a másik meg hasra esik a szerelmen is, és azt bosszulja meg egy életen át.
Hogy került a 16. században egy a már a modern festészet jeleit magát viselő művész a térképre, valaki, aki hirtelen kimozdította a látványt, és több akart lenni és eredetibb, mint Leonardo és Tiziano.
Az egész életműhöz nem merek hozzányúlni, éppen csak egy-egy képhez, így is szentségtörés, amit teszek, az isteni ilyen sűrűségében és kitapinthatóságában való jelenlétét monitoron keresztül vizsgálni.
Ezt ölelni, csókolni, imádni kéne egy centis távolságból, és jaj, mit kapnék érte.. Tegnapelőtt még nem is tudtam erről a képről, most meg rettentően hiányzik, nem volt jobb nem tudni róla?
A képen a csoda ölt testet éppen, amikor is a szerencsétlen rabszolga kivégzőinek kezéből kiesik a fegyver, ketté törik a tör, tompa és beverhetetlen lesz a szög. Amikor életünk vásznát egy addig elképzelhetetlen térből az ismeretlen, mint valami szupermen szakítja át. Szent Márk testet ölt a semmiből, és már a jelenléte varázsol. Nem tudják meggyilkolni a félelemtől már amúgy is félalélt embert.
Tintoretto már a mozi megjelenése előtt filmet készített, egyetlen hatalmas vászonra festett fel egy kétórás nagyjelenetet, az egyes epizódok mint rétegek egymás mellett tolakodnak, nem is férnek el a képre, túl sok, elviselhetetlen, ezt legalább egy tízrészes sorozatban kellene elmesélni.
Nem ér. Fel kellett volna készülnünk a csodára, így csak váratlanul ér, és mi is hanyatt esünk előtte. A valóság áttörése nem csak jó, ó dehogy, ezt az irtózatos erőt el is kellene valahogy viselni.
Vajon mi lesz a következő jelenet? Mert rendben, a kivégzését megúszta a rabszolga, de Márk érkezése ugyanolyan halálos döfés, mint a legélesebb kard.
Aki nem hiszi, járjon utána.
A csoda után már csak lidércként bolyongunk az életben, mert elindultunk megkeresni azt a helyet, ahonnan érkezett.
