(borítókép: Tintoretto)
Nagy örömömre szolgált a tegnap Bozó Szabolcsos bejegyzés generálta beszélgetés. Igazi ünnepnap volt, “rég nem látott” barátokat, ismerősöket az említett írásnál üdvözölni, és újra bizonyosságot nyerni afelől, a baj nem az emberrel van. Szóval, hogy kisebb-nagyobb sérüléseinken túl mi rendben vagyunk, és szenvedéllyel toljuk a szekerünket az Igazság felé, ami elérésének feltétele – mind tudjuk – az életünk.
Ismét nyilvánvalóvá vált, micsoda erős csapat az én virtuális-való életbeli közösségem, és, hogy mennyire nem is vagyok egyedül.
Ám az a tény is megerősödött bennem, lényegében egy láthatatlan, de annál jelenvalóbb, ki kell, hogy mondjam, sötét erővel állunk szemben. Amivel amúgy nem is lenne gond, hisz ez az egész jelenségvilág a fény és sötét ellentétének feltétele, de mostanság mintha úgy tűnne, sokkal több sötét van a világban. Régen azt mondták, a pálos kolostorok állapota jelezte a fennálló rend színvonalát, ma én erre nyomatékosan azt mondom, a művészet aktuális állapota. És noha tudom, több száz évvel ezelőtt is voltak háborúk, járványok, sőt, akkor még az sem volt biztos, ha kilépek a házból eljutok-e a szomszéd faluba, de mégis -és erre a művészet színvonala a tanúbizonyság – valahol a jelenségek kavargó felszíne alatt nagyobb rend volt, mint ma, és talán pont azért, mert egyformán volt elosztva fény és sötét.
Filippo Lippi
Ha a vaskort, a káli juga jelenlegi időszakát jellemeznem kéne, egyértelműen azt mondanám, a végidőket az jelzi, hogy túlsúllyá lett a sötét. Lépjünk csak be egy a modern, menő kurátorok által, a semmiből égig érő pátoszokkal talmi értéket teremtő múzeumba, és nézzünk körbe. S nekem, akinek a múzeum a modern kor szentélye, óriási veszteség ez.
És, reflektálva az egyik hozzászólásra, ez ma messzemenően nem az a korszak, mint mikor elsőre nem értették az impresszionistákat, majd ahogy az alkotó még jobban széjjel törte a látványt, a kubistákat, expresszionistákat, és a művészetet kizárólag a klasszikus alkotások mentén értelmezték.
expresszionstául..
Nem.
Az ott akkor egy folyamat kezdete volt, úgy tudnám mondani, az én, a személy, az énség előtüremkedése a műből, az én kiáltása, ami az első izmusok idején még ártatlan volt. Ám a látvány felbontása nem tudott megállni ott, ahol meg kell volna, és az Amerikából importált absztrakt expresszionizmussal tényleg apró miszlikbe törték a látható világot, és nem maradt semmi a képen, ami a nappali elme számára még befogadható lenne.
absztrakt expresszionistául
Számomra az absztrakt expresszionizmussal elértünk a művészet végéig, és mi – kik ma még alkotunk – lényegében már csak halottmosdatók vagyunk, és szerintem ennek mentén van is bennünk egyfajta alázat. Az én és vele együtt az alkotás temetésére készülünk.
A modern, és ez a Szabi-féle végtelen üres, valódi energia híján lévő mű pedig ahelyett, hogy a műveivel virrasztana a művészet teteme felett, és ahogy írtam, készülne temetésre, megpróbálja felültetni a sok napos hullát, és mosoly festeni az arcára.
De aki közel megy az ilyen műhöz, az érzi, mennyire büdös és gusztustalan is a bomlás folyamata.
Ezért kerülöm is messziről a ma modernként jellemzett mainstream művészetet. Mely nem hiába menekül is tőlem, mint az ördög a szentelt víztől.
Bozó Szabolcs