Éppen csak pár percet utaztak együtt, de ez a kis idő mindkettőjüknek elegendő volt ahhoz, hogy pillanatok alatt kibogozzák a hónapok óta bennük kavargó gondolatokat és a másikban meglássák legártatlanabb mivoltukat. Túl gyorsan történt minden, elfelejtettek jelmezt húzni magukra, mint a legutóbbi kapcsolatukkor tették, nem ígértek semmit a másiknak, nem lódítottak égig érő érzelmeket, csak ültek egymás mellett és nézték az utat.
Aztán a lány azzal a finom, még a nőiességét nélkülöző gyengédséggel a fiú felé fordult és messzibe nyúló útként ölelte körbe őt, aki pedig a sok bezártság és szenvedés után végre útnak indulhatott. Nem a lány volt a célja, de elengedhetetlen eszköze lett ahhoz, hogy megtegye az első lépéseit.
Pár méterre ültem tőlük, amikor megérkeztek, egyből feltűnt meztelen gyönyörűségük. Ám ők rögvest rejtekezni kezdtek, és zavartan próbáltak magukra húzni valamit az ismert vonásaikból, de hirtelen nem találtak semmit, így éppen csak rám néztek, a fiú még magyarázkodott, és szaladt is a lány nyomába.
Én viszont őrült módon beleszerettem abba, amit láttam, a lányba és a fiúba is egyszerre, abba a neve nincs térbe, mely megjelent köztük, s vákuumként húzott magába. Nem győztem lefogni magam és odakötözni kezem, lábam a házhoz, s a mellette álló fához, aztán feladtam..
Amikor elmeséltem a fiúnak, mit éltem át őket látva, szörnyen felbőszült, azt mondta, képzelgek. Bezárta maga mögött az ajtót, hajnalban pedig a harminckilós bőröndömmel a pályaudvar mellett hagyott.
Aztán elkezdtem megfesteni, és ezzel megvalósítani a saját történetemet, mert annak is van létjogosultsága, s végül is ki másnak is hinnék, ha nem magamnak. Azóta csillagokat sírok és nézem, ahogy sietve lépdel maga felé a fiú, és egyre csak lenyűgöz a szépsége. Azóta csillagokat sírok és nézem, ahogy sietve lépdelek..