Az “alapjapán” megközelíthetetlen, értelmezhetetlen, de nem azért, mert annyira különleges. Nem semmiképp, itt mind ugyanarra a kaptafára készültük, kár különcködni. Értelmezhetetlenségét az őt elfedő maszkok bonyolultsága, abszurditása, meg merem kockáztatni, perverzitása okozza. Ami alatt pedig egy ugyanolyan érzelemre, ölelésre, intimitásra szomjas lélek lakik, mint bármelyikünké.
Nagyszerűen jellemzi ezen értelmezhetetlenséget az egyik japán házi nénim magatartása. Aki a harmadik nap egyszer csak bekopogott, és azt kérte, vegyem le magamról a ruháimat, mert fel akarja próbálni azokat. Csak úgy spontán. A japános rendből szabadulni vágyó lelke kiáltott ki belőle pár percre. Döbbenetes megható és fájdalmas volt átélni, amit kért, ahogy szeretett volna európai, vagy még durvább: paprikás, tüzes, közvetlen,a fájdalmát, vágyait, örömeit az asztalra kipakoló magyaros lenni. Én meg persze engedelmeskedtem. Aztán amikor egy nehezebb levelet írtam neki, meghátrált és nem válaszolt. A ruháimig el merészelt jutni, a maszkig, a szerepig, mintha azt hitte volna, ahhoz, hogy megszabaduljon e nehéz népközösségtől, elég ruhát cserélni.
Valójában fullasztó együttlét volt vele az a pár nap, a mosolyt tettető izmai a szám körül egészen begörcsöltek, és harmadnapra belezavarodtam abba, melyik helyiségbe melyik papuccsal lehet belépni, aztán már csak mezítláb közlekedtem a lakásban. De akkor meg abból volt baj, hogy felfázok, mert ő azt tettette, hogy gondoskodni akar rólam. Dehogy akart, egy szerep működött csak benne.
Japánban úgy igazán a Kannon istennő szentélyén kívül egyedül Tsuguharu Foujita A bál után című festménye előtt állva fújtam ki magam. Ott végre leoldódott a magamra kényszerített mosoly, kikapcsoltam a google fordítót, és nem és nem akartam tovább megérteni ezt a népet. Nem akartam áthatolni a falaikon, sem barátságot kötni, sem beilleszkedni, semmit. Végre nem érdekelt a borzasztó álarcosbájuk. Végtelenül elfáradtam tőlük, és irtózatosan jólesett egy olyan japánnal találkozni, aki hasonlóan érzett, és egészen Franciaországig menekült japánsága elől.
A japán-francia festő cicás képei különösen édesek, miként az egyedi hajviselete is. Érzelmes, sejtelmes, minden gondolatiságot mellőző találkozás volt ez Foujitával, noha aztán az életét is áttanulmányoztam, de sokkal többet adott ez a közvetlen találkozó vele a festménye előtt a sok viselkedő japán között.