Nád vagyok, erős gyökerű, vékonyka szál, aki csak teljes szélcsendben pihen. A legkisebb szellő is megrezdíti, így sokszor irigykedve nézem a hegyek mozdulatlan bizonyosságát.
De ez egy ritka pillanat, szellő sem rezzen. Nyugvópontján pihen a nád, van ideje tűnődni kicsit. Örül annak, hogy kecses, s hajlékonysága megengedi, hogy könnyen társaihoz érjen. Végül is milyen magányos lehet hegyként.
Errefelé szívesen sétáltatok macskaféléket, lehet az párduc, cica vagy oroszlán is, persze csak úgy tűnik, hogy én tartom a pórázt, valójában ők vezetnek engem. Ha választani lehetne, fiúoroszlánt szeretnék, magányos, öntörvényű, szenvedélyes fajtát, aki éppen jóllakott, így hízeleg és szeret. De séta még nem volt pihentető vele, minden idegszálammal figyelem. Éppen csak félrenézek, nicsak, kit pillanatok meg. Nagymacskájáról ismerem fel.
Az állat nem sokáig hagyja, hogy integessünk és örüljünk egymásnak, a figyelmem róla egyetlen pillanatra sem tévedhet el. De úgy tűnik, mindjárt elfogy a talaj alattunk és akkor egyszerre zuhanunk mind, talán vízbe érünk, s abban majd találkozhatunk majd. Lehet, amúgy, hogy nincs víz.
Addig viszont ugorjon hozzá át a Bolond helyettem, én már ugrabugráltam eleget.
