(előhang: mintha az utolsó nagy felvonásra készültünk volna annyi elrontott történet után. Úgy hittük, ismerjük már a férfi-női együttlét összes csapdáját, és nem mertünk addig elindulni, amíg előre át nem beszéltük, melyik szakaszon szükséges a fokozott elővigyázatosság. Tudtuk, az élet úgyis közénk fog állni, vágyat kínál, birtokos jelzőkkel köt gúzsba, valakinek a valamije, felesége, barátnője, szeretője leszünk. Éppen ezért előre, egy elképzelt párkapcsolati törvénykönyvbe véstük a szabályaikat, mely szerint lehet szabadon mást is szeretni, más után vágyakozni, másik formában is imádni az életet formáló ismeretlent. Még mielőtt magunkra zártuk volna a monogámia ajtaját, mint ahogy ezt nagy szerelem idején mindig tesszük, gyorsan kitámasztottuk azt, a kulcsot jó messze dobtuk, hogy esélyünk se legyen megtalálni)
Hetekig nem jöttem rá, milyen hangot is hallok sétáim alatt. Néha azt hittem, kisgyerek sír vagy macskák élik szerelmes nászukat, mígnem egyik nap észrevettem az egyik sűrűn elfedett kerítésen két kis lyukat és bekukucskáltam ott. Vagy tíz páva sétált odabenn nagy peckesen, s volt közöttük kettő, melyek mindig párban jártak. Folyton civakodtak, csipdesték a másikat és a visításuk hangosabb volt a többinél.
Hiába igyekeztem úgy leskelődni, hogy ne csak a díszeik aprócska részeit lássam, de a rés nem lett nagyobb. El kellett jönnöm onnan, hogy ami akkor csak picike lyuk volt sok ezer kilométer távolságból hatalmassá legyen, s messziről lássam azt, amit közelről nem ismerhetett meg.
A fiú szerelemnek becézte, én inkább sehogy, hisz ebben a folytatásos történetben, ami az életem átéltem már néhány nagy érzelmi fellángolást, s óvatos vagyok a szavakkal. De mégis hittem minden szerelmes lovagnak, s noha el nem tudtam képzelni, miként lehet halandót szerelemmel szeretni, így nem a fiúba, hanem annak szerelmes érzéseibe szerettem bele. Gyönyörű volt a szerelmes férfi, mely lázában sok mindent megígért, góliátnak képzelte magát, s azt hitte, képes lesz túlnőni önmagán. Még annak a reménye is felsejlett, hogy letérhetünk arról a pályáról, melyet sorsuk rajzolt elénk, hisz a szerelem, mint nem e világi vendég, fityiszt mutatva a végzetnek, időszakosan kirántott kötött történetünkből. De sajnos sosem tudott sokáig maradni, és maga után feltúrt utakat, felborított történeteket hagyott.
Képzeletben lehúztam róluk a pulóvereiket, először a jobb oldalit fosztottam meg méregzöld, szerelemféltésből és ragaszkodásból varrt mezétől, mely aztán a szerelemnek hitt érzései elmúltával védekezéssé és bosszúvá változott, de színét így is megtartotta. A másikról pedig az összes sárgává savanyodott aggodalmat és félelmet vettem le, mindazt a rájuk nőtt kínt, melyen keresztül lehetetlen volt, hogy találkozzanak.
Ekkor kezdődött az igazi történetünk
