Nem tudom, hanyadik hegyet mászom már meg, képzeletbeli szobám képzeletbeli falain, úgy tűnik cipő töri lábam, a semmiben egyensúlyozok, a kötél már a húsomig felszántotta a bőrömet. Lassan felneveltem a fiamat, megfestettem az összes festményemet, leírtam a rám kiszabott mondatokat. Sírtam, vágyakoztam, nevettem, örültem, küszködtem, gyászoltam eleget.
éppen csak behajtottam ablakom, tél van
De a szobám ablakait sosem tudtam becsukni, egyszerűen elfogyott az erőm ahhoz, hogy bezárjam a szívemet, azt hiszem, ehhez kell a legnagyobb kitartás..Hiába toltam rá a spalettákat, hiába..
Aztán egyik éjjel megérkeztek a halak. A szobámon úsznak át. Tátogták a semmit nekem a sötétben. Rajtakaptak, nem voltam az ágyamban, akkor is edzettem, előttem magasodott még egy sziklafal. Úgy hallottam, annak a tetején van az én célom, vár az én szerelmem. Éppen egy nagy szakaszt zuhantam vissza, félrenéztem, s így jár, aki elkalandozik útközben.
De nem dacolva fáradtsággal, elcsigázottsággal csak folytattam, újraindítottam magamat.
A semmi, amit a halak tátogtak sűrű volt, teli. A csend éppen csak betakarta ezt.Befogtam a fülemet, hogy még jobban halljam, becsuktam a szemem, hogy jobban lássam, de még mindig útban vagyok magamnak..