Vajdalajosomogyiréka

 

 

kis művészi hitvallás

 

 

Vajda Lajos az egyik nagy szellemi alkotótársam a semmiben, fájdalmas gyönyörűséggel ugyanazon az úton haladok, mint ő. Gondolatait hallgatva, olvasva úgy érzem, mintha abból a magam fölé, köré elképzelt túlvilági térben most is vázlatrajzokat készítene, és szellemiségét összegezné, amit nőivé fordítva megjelenítek ebben a világban. Ő is tudta, tudja, hogy még az öröklét is mulandó, de mégis szükségünk van valamire, amibe belekapaszkodunk, míg élünk, ez pedig a művészet.
Vajda éleslátását mi sem jelzi jobban, hogy amikor a világ még jócskán ünnepelte a művészet százféle izmussá szétesését, ő már akkor tudta, az egyes megújhodási próbálkozások valahol Malevics és Kandiszkij körül teljesen kiürítették a mondandód. Az alkotók abba a hibába estek, hogy ahelyett, hogy a témáikat/önmagukat mélyítették volna, az ábrázolás sokszerűsége felé mentek, és abban végül elaprózódtak, melynek következménye az lett, hogy nemes egyszerűséggel a feketén ábrázolt feketéhez érve, vége lett a művészetnek, vége.

 

 

 

 

 

 

De Vajda, miként én is pechjére vagy éppen szerencséjére a művészet halála után kapta meg a hívást a sorstól, hogy alkosson. S míg ő egészen a kezdetekig, Giotto-ig, az ikonokig nyúlt vissza, addig én nem az időben, hanem magamban haladok az “elejéig”. Mert mindketten tudjuk, hogy tradíció nélkül nem lehet érdemben alkotni, és, hogy meg fogjuk valósítani szellemi programunk, amibe lehet belepusztulunk, ami könnyen lehetséges.

Közösségünk alapja, hogy erőteljesen is gondolkozunk azon, amit alkotunk, hogy a művészetben racionálisabbak vagyunk, mint az életben, ahol emiatt talán jobban merünk érezni, mert tudjuk, megtart a művészet “háttérhatalma”, és az érzelmek is csak jelenségek, délibábok. Mindketten a dolgok titkos, elvont lényegét kutatva a konkrétból indulunk ki, és hatolunk az ismeretlen felé.

 

 

 

 

 

 

 

Sok a tennivaló és lehetetlen megvalósítani, de nem lehet kisebb célunk, mint e lehetetlen.
Vajda gyötrelmes halála az egyik ok arra is, nehogy “elörömködjük” éppeni jó körülményeink miatt az életet, és, hogy az együttérzésünk a másik (=önmagunk) szenvedése iránt kötelességünk.