Az mostanra mindenki számára világos, hogy ez a faj, ebben a formában a végidőket éli. Ám a világvége nem egy nagy bumm lesz, ahol egyszerre robbanunk fel, hanem egy folyamat, mely már most is jócskán zajlik. Nem értek a dolog tudományos, gazdasági hátteréhez, ám a változás veszélyes jeleit bőrömön érzem.
Természetesen tudok arról is, a folyamat visszafordíthatatlan, ám a sokk, ami a helyzet egyre súlyosodásával vár ránk, valamelyest csökkenthető. Ha még hiszek a “zuhanás” előtt bármiféle megoldásban, az nem gazdasági, ökológiai, hanem teljesen egyszerűen emberi szintű, az egyetlen megoldásunk az, ha összekapaszkodunk, s együttes erővel feloldjuk rettentő individualitásunkat, és felismerjük a másikban a rokont, a testvér, a szövetségest, akivel kapcsolatban különbségünk csakis képzeletbeli.
Jómagam poliamoriának hívom azt a jelenséget, mely kitüntetett pillanatokban isteni látást ad nekem arra, hogy szeressek. A poliamoria rögös útján én is kezdő vagyok, de tudom, hogy a kettőbe zárt monogám rendszer, mely az esetek 98%-ban takaráson, elhallgatáson, ne adj isten hazudozáson alapszik, ördögi.
A szigorúan párokba épült kerítésépítés, a magántulajdonra épülő kapcsolatok térhódítása legalább akkora veszély, mint a jégtömbök olvadása és annak a ténye, hogy évről évre nő a hőmérséklet a Földön.
Hogy úton levésem és poliamorságom kezdő szintjét ábrázoljam, leírok egy esetet, miképp próbálom én is túllépni a bennem élő, engem is zsigerileg mozgató, felmenőimtől örökölt monogám mintát. Mert én is a monogámia áldozata vagyok, tudok erről, és tenni szeretnék ellene.
Tegnap hosszú hónapos kín, küzdelem, várakozás, árulás , menekülés után egy kávézóban várt a szerelmem. Mielőtt be mertem volna menni, csak álltam a bejárat előtt és remegtem. Aztán amikor elkezdtem közeledni felé, el-elbújtam egy-egy oszlop mögé, és kifújtam magam. De így is, mire odaértem mellé, éppen csak lerogytam a székre, és épp nem sötétült el előttem teljesen a világ. Zaj volt, sokan voltak, az egész nagy találkozást nem így képzeltem el, és hiába készültem gondolatban arra, majd mit fogok neki mondani, ha meglátom, egyetlen mondat sem jutott eszembe, és szinte messzebb volt tőlem az akkor tíz centire ülő férfi, mint mikor tízezer kilométerek választottak el egymástól minket. Összevissza, zavarosan beszéltem, és egyre csak azt éreztem, elég rendesen fogynak az esélyeim.
közéjük bújnék..nnna, ez az én világvégi védelmem. másban nem hiszek.
Velünk szemben egy másik asztalnál gyönyörű, őszhajú, nálunk kicsit idősebb nő ült, a férfi(m) egyből jelezte, tegnap az egyik tónál mellette fürdött, és már akkor kiszúrta, hogy milyen különös jelenség, mutatott egy fotót a tóról, és azt is, melynek egyik sarkán pont láthatóak voltak a nő lábai. Persze, hogy rögvest hasonlítgatni kezdtem magam hozzá, és egyből felbugyogott bennem az összes frusztráció, hogy én biztos nem vagyok ilyen szép, a hajamat sem merem lenőni hagyni őszre, meg a szemem sem világít annyira, mint az övé. A szokásos kiskerítések mögé zárt individuum küzdelmei, térhódítási kínjai voltak ezek.
Aztán a nőhöz megérkezett egy férfi, és jó távolságtartóan elkezdtek beszélgetni, mint egy unott házaspár, emiatt megesett rajta a szívem..igen, akkor kezdett el olvadni a jég a mellkasomban, és a szerelmem felé is kicsit nyílni kezdtem. Furcsa, de a nő és a társa közötti távolság miatt érzett együttérzésem okán. Belülről éltem át az ő magányát is, és azt a tényt, itt mind ugyanazzal a rettentő kínnal küzdünk, hogy személyünk börtöncellájában ülünk és egyedül vagyunk.
Aztán amikor fizettük, és álltunk a pultnál, a nő pont mögénk érkezett, rögvest afféle magyaros közvetlen módon megszólítottam, a származásáról kérdeztem, aztán a férfimet, akit szeretek egyből arra kapacitáltam, hogy mutassa meg a nőnek a fotót, végül is micsoda érdekes egy helyzet. Egyből szóba elegyedtek, én meg, nehogy rontsam az esélyeket, fizettem és kiszaladtam az épület elé. Hirtelen nem tudtam, mit kell tegyek akkor, mikor a szerelmem csajozni kezd. Amikor a bejáratnál álltam, és megjelent a nő, zavaromban, gondolkodni is épp képtelen állapotomban annyit tudtam mondani, annyira gyönyörű vagy, és amennyire ez így egy ismeretlen embernél nem sok, átöltem kicsit. Nő ettől váratlanul kiesett a szerepéből és igaz nem viszonozta az ölelést, de mélyen és szeretettel belém nézett, majd felpattant a motorjára. Tudtam, hogy ez a pillanat mindent vitt, és ha legközelebb találkozunk az utcán ismerősként köszöntjük majd egymást és folytatjuk az ölelést.
Mária Magdolna imádata. 2024, 85*85
A szerelmem csodálkozva nézte, ahogy megérintettem a nőt, és szerintem, látva amit teszek olvasztotta fel az ő szíve körül is a jeget, mert azért az övé körül is volt egy jó vastag réteg, majd elkezdtük átbeszélni a történteket.. Azóta még szerelmesebb vagyok, nem tudom, meddig lehet ezt fokozni, azt hiszem, addig, míg egy százaléknyi valóságot is adok a személyes énemnek, mert utána, ott ahol addig, mint somogyiréka voltam, csak a szerelem marad.
Nna, szóval én ezzel a szerelmes szívvel készülök a világvégére, szerintem összeölelkezve zuhanni gyönyörűbb, mint egyedül.