Úgy nyolc-kilenc éve, egy találkozás során lett világossá számomra az a tény, hogy nem a másikba vagyok szerelmes, hanem egy felfoghatatlan térbe közöttünk. Akkor kezdtem megérteni, hogy a szerelem egy a világi jelenségek között váratlanul, ismeretlen helyről felbukkanó hatalom, mely nincs tekintettel senkire, és a legkevésbé sem köthető ténylegesen egy másik emberhez.
Önkényes birodalom, mely fittyet hányva ízlésre, elképzelésre, emberi vágyakra, akár rendkívül abszurd helyzetben is megjelenhet, én is átéltem már pár ilyet. Mert ritkán leszünk okosan szerelmesek, a hozzánk illő jófiúkba, lányokba.
Valami, ami gyökeresen kiránt egy időre a személyiségünkből, hogy végre attól megszabadulva látva lássuk azt, ami van, akik vagyunk. Mindenképpen egy nem “e világi” erő, mely semmi mást nem akar, mint azzal, hogy a másikra ereje/fénye rávetül, emlékeztessen arra önmagunkból, amit amúgy el sem tudunk képzelni.
Átutazó vendége az “isteni” világnak az életben, mely teljességében sosem lesz jelen, mert nem is fér el itt, mert a szerelem az egy, pontosabban még az sem, a világ meg a kettő birodalma, így éppen csak egyes felületeken felcsillan.
És ellenben a sokféle spirituális, ezoterikus képzettel, egyáltalán nem gondolom, hogy éppen szintet ugrunk vagy dimenziót (gyere hozzám tanfolyamra ötvenezerért fél napra, és megmutatom, hogyan) és azt sem, hogy eljött az ideje annak, hogy a szerelem vegye át az uralkodást a világon.
Nem fogja, ez itt a duális létezés, mely az utolsó pillanatig kettétörtsége okán fájni fog, ide soha nem fog visszajönni az aranykor. Méghozzá azért nem, mert az aranykor már most itt van minden megismerhető, megérthető előtt.
A szerelemnek sem kell eljönnie, hisz sosem mozdult innen, csak sajnos mi is itt vagyunk, dölyfös kis ének, és lenyomtuk a trónjáról.
Nekem itt a végére egyetlen receptem maradt, időről időre – mindent hátrahagyva elzarándokolni “hozzá”, lehet az egy barlang, egy tó, de a másik tekintete vagy egy műtárgy is, de komoly gyakorlóknak az is elég, ha pillanatra becsukják a szemüket a mozgólépcsőn, és rajta kívül minden elfelejtenek.
És ott és akkor egyes egyedül azt kívánni, hogy mind mélyebb legyen a szerelmünk a szerelem iránt.
Naná, hogy csak a szerelembe lehetünk szerelmesek, mert ő a valóság, és hozzá képest minden csak káprázat. Miért is szeretnénk bele délibábokba?