Kevés esetben, de azért előfordul az absztrakt festészetnél, hogy elfogadó vagyok, bár egyetlen alkotónak sem hiszem el, hogy a világot tényleg már apró darabjaira szétesve, részecskékként, mikroszkópszemmel látja. Nem hiszek nekik, még akkor sem, ha tudják, hogy e jelenségvilág káprázat, és egy legbenső, meghatározhatatlan ponton túl nincs valósága, csak szunnyadó és napvilágra kerülő hajlamaink látszólagos testet öltése.
De előfordul, hogy egyes alkotók, – pl Hilma af Klint, Jack Pollock vagy Reigl Judit – tényleg valami elementáris benső képzetvilágot mázoltak fel több méterre, aminek egyszerűen, mint egy ordítás, ki kellett szakadnia. Igen, talán azt elhiszem, hogy ordítani csak nonfigurálisan lehet.
Hilma av Klint festménye
Ám azt látom, hány olyan alkotó van, aki divatból, az éppen aktuális hullámot meglovagolva váltott útközben, vagy egyszerűen nem volt elég jó akadémikus festő, aztán ezt így tudja elrejteni.
Kandinszkij nekem az egyik ilyen, és itt nem is térnék ki a Gabriele Münterrel való kapcsolatára, ami már önmagában jelzi, mennyire nem volt egyenes ember. A nő mástól tudta meg, hogy noha még el sem váltak, Vasziljka már újra megházasodott.
Ám ezen a tarka, orosz világot ábrázoló művön még látszik Kandinszkij szíve, itt még nem játszotta el a nagy, megújító és végül az egész huszadik századot darabjai törő absztrakt festőt. Igen, van összefüggés a művészet széttrancsírozása és az elmúlt század között. A művészettel, mint egy vázlatfüzetbe előre felskiccoltak mindent, hogy mi már ránk, hogy fogunk apró részecskékké, na jó, azon is túl, mondjuk égéstermékké válni.
Igen, Kandiszkij ilyen édesen, naivan is tudott festeni, sőt eredetileg gondolom ilyen ártatlan szívecskéje volt, mint ez a kép. Csak hát a hírnév, és az ördög megjelenése a festészetben, ami aztán odáig rángatta a művészetet, ami miatt gyakran rohanunk ki kortárs múzeumokból, őt is leterítette.