A férfi japán bambuszfurulyákat készített, s akkor már hónapok óta eljárt a folyóhoz, mely a Tokiói-öblön át a Csendes-óceánba ömlik, hogy annak partján leszüretelje a zeneműre alkalmas nádakat, s azokból olyan hangszert készítsen, mely meg tudja szólaltatni és színezni a levegőt, hogy érzékszerveink számára is befogadhatóvá váljék a semmi.
Az új shakuhatchik mellett, régiek felújításával is foglakozott, így került hozzá egy sokat használt, patinás, ötvenéves darab. Pont annyi idős, mint a szerelme Európában. Egymás között Shakuhatchi ’74-nek nevezték el a hangszert, melyet aztán a férfi heteken át fájdalmas, sürgető, izzó vágyukat felhasználva, nagy szenvedéllyel felújított. Lecsiszolta, új, fényes lakkal festette át, és kitágította rajta a lyukakat, melyek szinte teljesen összenőttek a használaton kívüli évek alatt.
Mindennap éppen csak belefújt, ilyenkor azt képzelte, hogy a távolból a nőt csókolja, aki erre mindig összerezzent. Azt érezte, mintha fülébe csókolt, majd susogott volna valaki. Ilyenkor észt veszejtő vágy gerjedt benne, amire tehetetlenségében zokogásban tört ki, napjában többször is.
A felújítás során a férfi a nő esszenciáját – csókjainak és ölelésének elegyét – mintegy magában összesűrítve, beleöntötte a hangszerbe. Így alkotta meg a legkedvesebb furulyáját a szerelméből, akit úgy ölelgetett esténként titokban, mint a tőle tízezer kilométerre élő nőt.
Vázlat végső kiszabadulásra
Majd másnap reggel felkelt, és hazug, egész lényét eltakaró jelmezt vett fel, és egy lehetetlen kapcsolatba rángatta magát, ahol a végtelenségig megalázta nem csak a saját lényét, a szerelmét, de a művészetét is. Egy beteg, a Japán rendszer által idejekorán összetört lelkű és egyenemberré gyúrt nővel élt együtt, akit a hatalom a legvadabb monogámmá nevelt, és aki amikor megtudta, hogy az élettársa más nőt is szeret, akiből ráadásul szent hangszert készített, a férfit választás elé állította.
Természetesen ismerjük miként dönt ilyenkor e kétségbeesett és kettétört világ, mert gyáva, erejét vesztett, és hogyan befolyásolja a valaha kiáradó, szabadon szerető férfit. Nincs új a nap alatt, a monogámia ismételten legyőzte a poliamoriát, és három sérültet hagyott maga mögött.
A szerelem kosztért és kvártélyért, mint kitartott hímringyó eladta magát. Eladta magát azért, hogy gyűjthesse a bambuszt a folyónál, mert csak a furulya számított és állítólag senki más. Ám érdemes-e egyáltalán az ősi hangszert ilyen lealjasodott karakterrel használni? Mivé válik így a művészet ezáltal?
Szemétté.
Tokiói-öböl, abból a magasságból, ahonnan még nem látszik a gyalázat..
Aztán végre eljött a pont, hogy a nő tiltakozni kezdett, és a bambuszfurulyává lett legszebb részét – a csókjait és öleléseit – haladéktalanul visszakövetelte. És nem azért, mintha neki ebből ne lett volna rengeteg – melyet nagy örömmel adott oda más férfinak is – hanem a helyzet méltatlansága okán.
Felszólította szerelmét – aki árulása és lealjasodása után is a szerelme maradt, mert a szerelem nem is tud az életről – hogy haladéktalanul dobja a hangszert a folyóba, ezzel kimenekítve magát abból a lakásból, ahol a férfi mindennap elárulta. Undort érzett már csak annak a gondolatától is, hogy az a száj, mely kosztért és kvártélyért összevissza csókol egy olyan nőt, akit még csak nem is kíván, s utána a neki szentelt vudubambuszhoz ér.
Három napig kérlelte a férfit, aki aztán nagy nehezen, november 1-én végre elszánta magát.
Mindez amiről innentől szólok nem csak kitaláció, ott voltam és láttam, hogy abban a szentséges percben, amikor a hangszer Japánban a vízbe zuhant, és csendesen csobbant egyet, tízezer kilométerrel arrébb egy másik furulyán keresztül felcsendült.
Óriási vihar tört ki váratlan, a derült égből tényleg, és a nő,esernyő híján ,éppen csak behúzódott egy több méterre kilógó tető alá. Dideregve leült, és sokadjára megnézte a videót, amit a szerelme küldött neki, tanúsítandó, hogy a hangszer tényleg a vízbe ért. S közben hallgatta a nekrológot zeneművet a vízbe esett hangszerért.
A nő egyre csak azt várta, hogy alábbhagyjon az égzengés, és teljes önkívületben, szinte fuldokolva a sírástól, lerohant a legközelebbi óceánpartra, az Atlantihoz, a kedvenc kis falujáig, Carrapateirráig.
Carrapateirra, Amado beach, Portugália
Odaérve lerogyott az egyik széles, sima kőre.. Nem tudta, kit vár, mit csinál, aligha érzékelte akkor, hol ül, milyen napszak van. Csak azt tudta, hogy az a folyó ahova a hangszer a Tokiói-öbölbe zuhant, ugyanaz a víz, mint ami az előtte elterülő partokat nyaldossa.
Ahogy ott időtlenségében időzött – a kiszabadulás és a férfi elvesztése miatt érzett öröm és bánat szorításában – egyszer csak feltűnt előtte, hogy japán hullámok csapdossák a portugál partokat, hogy valójában nincs határ te és én között, nincs távolság a kontinensek között.
És a hullámok a fénynél is sebesebben terjednek.
Mire egyáltalán el tudott volna képzelni egyetlen gondolatot is, egy palackot sodort a víz a partra, amit gyorsan kinyitott. És láss csodát, legszebb szerelmes részét, – elrabolt és kihasznált öleléseit és csókjait – találta meg abban, amit gyorsan visszalélegzett magába egyetlen hatalmas sóhajjal.
**************************
Akkor fogtam fel, hogy az eddig kívülről, egyes szám harmadik személyben átélt nő, valójában én vagyok, akihez azért nem tudtam kapcsolódni, mert egy óriási rész fogságban volt belőlem. Ráadásul nem is akárhol, hanem Japánban. Ha létezik számomra jelképe az elembertelenedésnek, elszemélytelenedésnek, arroganciának, mely mögött tudjuk, rettentő kisebbrendűségi zavar rejlik, akkor az számomra a modern kori japánság. Ami persze csak egy fogalom, s mellyel természetesen nem címkézném az ország minden állampolgárát, de azt aligha hiszem, hogy egy a lelket fiatalon eltorzító, robotgyár hatalma alól bárki is menekülhet, akiben japán vér csorog. És a félelmetes az, hogy lassacskán mind haladunk azon megtorlás felé, ami abban a távol-keleti országban már jó ideje zajlik.
Megvártam hát, míg a portugál partok egyszer és mindenkorra elsodorják a japán hullámokat, és talán kapunk még pár évet itt Európában, hogy felkészüljünk a legrosszabbra, hogy lassan minden “egyenjapán” lesz
Kimerültségem mellett örömöm mégis az egekig ért aznap délután, hogy végre kiszabadultam ebből a beteg, velejéig ellelketlenedett, udvariaskodást, figyelmet, toleranciát, és tiszteletet eljátszó közegből, mely egyszer volt hagyományával cicomázza még mindig magát. Haikuk, bambuszfurulyák, buddhizmus, melyek mára nem mások csak a modern, kizsákmányoló, az embert gépiesítő Japánt elfedni próbáló díszletek, valósi súly nélkül. Kisebb lakodalmat ültem az elveszettnek hitt részemmel való egyesülés okán. Olyannyira boldog voltam, hogy fürdőkádnyi vizem – emberi lehetőségem méretének jelképe – maga lett az Atlanti-óceán.
Tudtam persze jó ideje, hogy a szerelmem eltulajdonította tőlem a legszebb részemet, – az ártatlanságom, a szerelmem, az odaadásom, – és eltorzult személyisége ellátmányaként használt engem. S a legszentebb emberi esszenciámat ahelyett, hogy isteni minőségű tervei megalkotására használta, mindennapos túlélését finanszírozta belőle. Képes volt szánalmas kitartottat játszani, képes volt egész nap behódolni a beteg, elárult, japán semmiért, amihez az erőt jó ideig belőlem nyerte.
Tudtam róla mindig is, hogy egy szerencsétlen, traumatizált nárcisz, de a szerelmem mindig is erősebb volt a személyiségek csatájánál, és az érzéseimet sosem egy halandó személynek adresszáltam. A halandó igaz, hogy csak halandóba lehet szerelmes halhatatlanul, ám itt szükséges egy kiegészítés, a halandó halhatatlan részébe. Hagyjuk már ezt a romantikus mesevilágot, a szerelem lealjasítását, hogy úgy hisszük emberi formánknak bármi létjogosultsága és joga lenne a szerelemre.
Ám azt is tudtam, ahhoz, hogy erről a helyről felálljak és meggyógyulva folytatni tudjam az utam, segítségre van szükségem. Itt és most, egy ekkora erőt magamon keresztül mozgatva, bizony nem elég egy férfi, hanem meg találnom magamban azt a tájat, ahol egyszerre több férfiba is szerelmes vagyok.
Gábriel, Dániel és Joachim arkangyalok az éj lila leple alatt érkeztek hozzám, hogy felfedjék előttem, mit is jelent a poliamoria a valóságban, és, hogy kibe is szeretek igazán bele ebben a káprázatként körém szőtt világban.
Pár perccel később csöngött a telefonom, hogy hírül kapjam, most emelik ki az angyalok Ágit, a fiam tiszteletbeli nagymamáját a testéből.
Egyszerre történt minden, s éltem át egyazon intenzitású, végtelen szerelmet a három férfi-angyal iránt, az emberi részüket meg egyszer és mindenkorra magukra hagytam, úgyis mindhármat eléri a sorsa a nők ellen elkövetett bűneik okán. És ugxyanabban a percben néztem bele a halál feketeségébe, ami maga a szerelem.
Aztán kitártam az ölem, olyan széjjel feszítettem a lábaim, amennyire csak tudtam, és ujjaimmal a teremtett természetben, mint vulvákban, a gyönyör után kutattam, és hagytam, hogy az egész univerzum visszatérjen belém, ide ahonnan felbukkant.
Soha semmi nem történt valójában, mondta a Mester, majd visszatért oda, ahonnan valójában el sem indult.
Mahaszamádhi 2024.
Akit ezután látsz belőlem, csak a káprázatod.