Egyszer volt hol nem volt egy lány, aki kinyújtotta a kezét jobbra és balra is, hisz akkora szíve volt, hogy egy időben két irányba szeretett. Ám a szabadságáról rég elfeledkezett, ember alkotta törvények alatt rogyadozó élet nem tudta befogadni szépségét, s nem engedte be a világba a három fiatal szerelmének megtestesülését, engemet.
Pedig soha annyira nem vágytam megszületni, mint abban az 1969-es, borzasztóan gyönyörű télben, mert végre nem az ismert, párok közé bezárt, birtokláson alapuló, majd szép lassan mindig kihunyó szerelem felé indultam, hanem egy hármas körtáncba, ahol a résztvevők annak támasz nélküli, történeteink feletti nagyszerűségét ünnepelték.
Végre azt éreztem, mert eredeti minőségem szerelemtermészet, így a születéssel abba belezuhanva hazaérkezem.
A művészet nem tesz mást, mint kijavítja az élet hibáit, egy-egy alkotás újrateremti azt, ahogy az életet eredetileg eltervezték. A művészet az “isten korrekciós kísérlete” műve helyreállítására, mert arról szó sem volt, hogy a szerelmet párok közé zárjuk és birtokolni vágyjuk.
Ezzel a képpel néhai anyámat ajándékozom meg hetvenharmadik születésnapjára. A művészet nem ismer határt élet és halál között, az őszinte, igazi képet halottaink is látják.
