Egészen fiatal korom óta mániám, hogy tolom a mellettem lévő férfit a többi nő irányába. Sokat gondolkozom, mi is állhat ennek valóban a hátterében, miért nem elégszem meg azzal, hogy csak ketten vagyunk, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Először is, mert többre vágyom az életben, mint a mesék. Aztán talán – hogy adjak egy kis csemegét is az ínyenceknek – mert bizonyos örökké csak szunnyadó, leszbikus hajlamaim ekképpen élem ki. Mivel teljességében biztos vagyok abban, hogy ebben a testben heteroszexuális vagyok, és a saját nemem iránti vágyaim mindig is szunnyadni fognak.Így a szeretett férfira testálom át saját megvalósíthatatlan vágyaim.
Ám ezek csak ügyetlen tippek. A valódi ok sokkal inkább az, hogy az ellenállás, a nehezebb felé, az árral szembe megyek. A félelmeimmel szeretnék szembenézni. A kisebbségi komplexusaimmal, amik mögött önismereti hiányosságok rejlenek. Szorongásaim szeretném átölelni, melyek azt súgják, kevés, kicsi, töredékes vagyok, és pótlásra szorulok.
Aztán csak továbbhatolok a félelmeken, és egészen eljutok a másik nőig. Elképzelem, miként öleli, csókolja a szeretett férfimet, és bizony a kezdeti félelem helyén melegséget, finomságot, sőt szenvedélyt érzek. Olyan, mintha kilátóban állnék, és onnan néznék le az életemre, és ahonnan eloldozódni látszódok minden személyestől.
Egyszer aztán úgy döntöttem, elég a fantáziálásból, nézzem már meg igazán, milyen tényleg közel menni egy másik nőhöz, és bizony addig addig provokáltam az akkor szeretett férfit, hogy elhívta közénk egy régebbi, de számára még mindig izgalmas barátnőjét, és a sarokból néztem végig, miként ölelkeznek.
Az első érintésük még pokolian fájt, egyre csak azt szembesítette velem, hogy ez a világ nagyon is jól elvan nélkülem..Borzasztó kijózanító volt látni, hogy egyáltalán nem hiányzom a képből, sőt a végső tanulság az volt, hogy akkor járok a legjobban, ha végül magamat a történetből – mint mindenbe belekotnyeleskedő ént – kivonom, ha letörlöm rékát a tábláról.
Persze mindez nem egyből sikerült, a fájdalom rettentően égetett, és amikor már annyira gyötrő volt nézni őket, akkor egyszer csak -furcsa leírni – de fogtam ezt a lángoló, szenvedő énruhát, és kínomban a sarokba dobtam.
Vagy egy órát táncoltam ebben az addig elképzelhetetlen állapotban, amíg a szeretők az ágyban befejezték az ölelést, és gyönyörű, szabad mozdulataimmal beragyogtam őket Királynői magasságomban voltam, angyali minőségemben, akinek semmi de semmi nem hiányzott ebből a világból, és aki már csak ragyogni akart, mert mást úgysem tudott. Az ölelkezők segítőjévé lettem és kísértem őket testi-lelki beteljesülésük felé, és végtelen örömmel töltött el, hogy végre egy kis pihenő, sem a testem, sem a lelkem nem takar el.
A férfivel azóta is jóban vagyok, ez az este alapvetően megváltoztatta a kapcsolatunkat, egy magasabb, emberibb szintre emelte, a nő pedig két év múlva meghalt. Most már ő figyeli, és segíti az én öleléseimet a kilátóból minden élet felett.
