(Fontos, fontos, az itt tárgyalt kötet nem az életműsorozat, barnás kötete, hanem a Medio kiadó Kiskönyvtár-sorozatnak, y-nal írta része!!)
Kiolvastam végre a Magyar Hyperiont, ami a hamvasi szerelemről, annak elvesztéséről, majd az attól való teljes elfordulásról, a hegyről, a magányról, s annak dicsőítéséről szól.
Tegnap ennek kapcsán felvetettem egy tudom, müllerpéteresnek tűnő férfi és női utat, természetesen lehet használni más kifejezést is, megköszönök minden javaslatot, de mint egyszerű asszonka nem jutott eszembe jobb. Na mert végigélve ezt a 154 oldalt a nő(=én) rájön arra, nem járhatja a Hamvas Béla-i utat, mert nem érvényes az utolsó nagy tételmondat, mely így hangzik:
“Téged választalak a tölgy alatt ó, bor és alkonyat s téged, májusvégi nap így, keserű, nehéz, komoly, magányos daimónom, téged, élni újra, örökre, mindig, halhatatlan, embertől távol, magam tücsöklétben e szent helyen”
Persze ehhez ismerni kellene az előző 154 oldalnyi kínlódást, míg elveszti a szerelmet és végül a magányt választja..
Erre írtam, hogy ez a “férfi” útja, aki megbolondulva, mélyen megsebezve a szerelem miatt végül eltemeti azt, és felmegy a “hegyére”(telepakolja az életét feladatokkal, vagy épp megfosztja magát mindentől és már csak meditál, nehogy többet szerelmes legyen)
Annyi ilyen szerzetesi, önmegtagadó útról hallottam már, tele a padlás, és érdekes lenne megvizsgálni, nagy százalékuk nem valami szerelmi csalódás miatt döntött-e végül az elvonulás mellett, nagyon kevés az, akit tényleg az “isten” hív..
Miért nem lehet bevallani, hogy egyetlen erő létezik a földön, ami nem e világi, ami nem démoni, mint ahogy Béla is szeretné lehúzni a többi érzelemke közé a szerelmet. Egy tényező, ami önnön valóságunk tükröződése az anyagban! És itt nem az az erős, aki elmenekül előle, és eltemeti, hanem aki vállalja, hogy ha ismét felbukkan, szolgálni fogja, mert a szerelem az isten az emberi szívben.
És minél többször vagyunk szerelmesek az annak a jele, hogy már nagyon közel vagyunk “hozzá”..
A “női” út a síkságon marad, és hoz egy döntést, hogy nem fogja eljátszani a megérinthetetlent, nincs hegy, nincs elvonulás. Az emberi lét szigorúan a többiek között vezet. Vállalom azt, hogy nyitva maradok isten előtt, akkor nyitott vagyok a szerelem előtt is, és az bármikor megsebezhet. Persze nem igazi seb ez, hanem annak az érintése, ami még az örökkévalóról sem tud.
Férfibarátaim, kérlek, mondjatok ehhez valamit?! Most már értem magam, úgy kb 15 éve miért dobtam a sarokba Hamvast, hát ezért? És ez nem jelenti azt, hogy más témákban ne lenne óriási segítségemre, de a bezárás, az emberektől való távolság nem út.
Még akkor sem, ha én is tudom, hogy szörnyű állapotban van az ember, és a szerelemben követi el a legnagyobb gazságokat, és még csak nem is szégyelli magát, amikor a mosást, gyomlálást előbbre valónak tartja.
De ma vasárnap van, az úr napja, legalább ma imádjuk és emlékezzünk arra, hogy a szerelem él, és egyedül az fogja meggyógyítani a világot, mert egy éteri istenhez nem érünk fel, advaitán szólva az önvalót nem fogjuk tudni megvalósítani az életben, de a szerelmet igen. Mert már most az vagyok!!
Ez az egyetlen járható út, szellemi praxis az ember számára, ami szakadékáig viszi el. Én leírtam. És most még kigúnyolnak..
Édes fiúkát, ne féljetek szerelemesnek lenni, majd jöhettek sírni hozzám, nagyon szép az én vigaszom. Az igazi nőket kevésbé féltem, azok erősek.