Amíg tudtam, hárítottam. Nem gondoltam rá. Aztán egyszer csak nem tudtam már nem mindig csak rágondolni, hisz reggeltől estig hallottam a muzsikaszót a fedélzetéről. Ahogy úszott felém egyre hangosabban. Aztán egyik reggel csak rávettem magam, és elhúztam a függönyt. Sőt még az ablakot is kitártam. Meg akartam ismerni azt, amiről eddig csak sejtéseim voltak.
Akkor láttam meg kék acélkecsességét, melyet megfestettem már azelőtt, hogy valaha is találkoztunk volna, s rajta a lányokat, a dobolót, az oboást, a hegedűst és a nagybőgőst, akiknek a muzsikája már bennem zengett, anélkül, hogy valaha hallottam volna.
Eddig azt hittem, a vele való találkozás napján számítani fog bármi is abból, amit idáig neki készítettem. Eddig azt hittem, csak egy picit is kíváncsi lesz rám. Az eszembe sem jutott, hogy lehet, nem is tud rólam.
Végzetes nász előtt állok. Nem hiába rettegek most, mert elhittem, hogy elkezdődtem.