Dicsőséges Shiva, imádott felesége, Parvati és a nászukból született kis Ganesha az emberiség szenvedését látva úgy döntött, átfogó, személyes sorsunkban eligazító rendszert írnak nekünk, melyet tanulmányozva megismerhetjük akadálypályáink okait, zsákutcáink miértjeit, és az abból kivezető utat, mely születéstől a végső kiszabadulásig vezet. Ennek az „ami fent az lent” alapján működő térképnek köszönhetően vált nyilvánvalóvá számomra, milyen égi törvények befolyásolták azt a pillanatot, melyben egy látszólag tőlem kívül álló, de valójában velem teljesen egyívású férfi szemébe nézve, lelepleződött annak a személyes énnek a valósága, akinek addig magamat hittem. A védikus asztrológia ritka esete az, amikor két ember holdfázisai (naksatrái) mind a születési képletben, mind pedig az abból megérett, a sors gyümölcseként nevezett Navamsa-horoszkópban is ugyanazon jegyben állnak, ami a történetben úgy jelenik meg, hogy a felek a másik szemében egészen hazáig, az Önvaló kapujáig látnak. Egy a mindennapok drámáit, felszíni feszültségeit nem érintő, végzetes együttállás az ilyen, ahol nem törődve a legabszurdabb élethelyzetekkel, a másik személyes hibáival, a kettő életre-halálra egymásba szeret.
The Divine Family writes the system of Vedic astrology
Ez az egymást eggyé szeretés művelete.
E minden különbözőséget megelőző közös alap adott erőt ahhoz, hogy határozott igent mondjak arra a végzetes szerelemre, ahol az egész világ visszatart, mely tetőtől-talpig felsebzett, számos ponton sértette az etikai rendszerem, szóval, ami teljességében a halandó énemre tört.
És ahol, hogy elviseljem a gyötrelmet, egy mozdulat maradt előttem, a visszahúzódás önnön kezdeteimig, az örök most elé.
Ide, ahol a semmi először megrezzent, kiáradt, mely első sóhajban ráismert önmagára és abba beleszeretett..
Ez a teremtés első momentuma, ahol annyira megörült annak, hogy van, hogy rögvest meg is duplázza magát, majd társat festett magának őskori barlangfalára.
A szentséges Yoni első kilélegzése ez, az a sóhaj, melyet nem előzött meg belélegzés, a csoda maga, mely emlékeztetőül arra, hogy csak ez a pillanat a valóságos, 2024 februárjában felfedte magát az életemben is.
Amikor is az Arunácsala barlangból kilépve megállt előttem egy férfialak, akikben felismertem az első pillanatot, a teremtésem kezdetét, amikor semmiből valami lettem, és abba végzetesen beleszerettem.
Ám a történetnek, mint mindennek, ami megjelenik egyszerre volt egy szent és profán oldala. Szóval a férfi egyszerre volt az Önvaló tükröződésének jelképe, amibe szerelmes voltam már azelőtt, hogy megszülettem, ugyanakkor létezett egy személyes története is, ami esetében egy átlagon felül nehéz, hamis emberi sors volt, évtizedeken át tartó hazudozásokkal, csalásokkal.
Ám hála az együttérzés okán útmutatót írt isteni családnak, enyémmé lett az a tudás, ami által értelmezni tudtam a sorsunkat. Így tisztán felismertem, szerelmünk egyszeri, végzetes, és soha el nem múlik, mert előbb kezdődött, mint a te meg én, ugyanakkor az a felület, melyen e szerelem megjelenik – a férfi – gyötrelmesen nehéz emberi sorssal bír. (azoknak, akik jártasak a rendszerben, egy négyes Rahu, Mars, Nap, Aszcendens együttállással az első házban)
A védikus asztrológia rendszernek köszönhetően ráláttam arra, ezen a ponton egyet tehetek, hogy megfordítom az első teremtői pillanat előjelét, a kilélegzést, és azt, ami van, szőröstül-bőröstül visszafogadom, vákuumként visszaszívom magamba. Nem méricskélem többé, hogy ezt szeretném, azt meg nem, hanem egészében visszafogadomk mindent.
Mert ezen a ponton egyetlen esély marad, az pedig az, hogy az elme által soha meg nem ismerhető barlang mélyi anyaméh sötétlő magzatvize, ahonnan elindult a teremtés, lemossa róla a gyalázatot, hogy aztán megtisztulva ismét világra hozzam. Így megy ez mióta, a semmi kiárad, majd amikor eléri a kiáradás maximumát, mindent visszaszív, hogy aztán újra kiömölhessen.
És ez esetében a kiáradás elérte a tetőfokát, a férfi nem tudott további értékeket elveszteni az életben, mert már mindentől, ami érték volt, útközben megfosztotta magát. Mióta az Arunácsala előtt állva szomorú sorsa hazugságait választotta és nem a hegyet, nem volt hova tovább züllenie, itt véget ért az útja, és számára egy mozdulat maradt, a szentélyen keresztül a méhbe való visszatérés, a rükverc megszületés.
Ezt az őrült, önfeláldozó aktust, ezt a határozott döntést – hogy legyél bármily koszos és hazug, mégis széjjel tárom magam előtted – azért mertem megtenni, mert az isteni család a védikus rendszerrel magyarázatot adott ahhoz a személyes történethez is, melyet most somogyirékának hívnak, aki a szerelemért – az önvaló első kiáradásáért az anyagba – őskori barlangjába is alá mer mászni.
Ez a Vénusz a nyolcadik házban, a Navasma, a lélek gyümölcsének hívott, csillagászati térképen. A nyolcadik házról meg tudjuk, hogy a teljes átváltozás háza, amit az életben halálnak hívnak, a Vénusz meg a szerelem jelképe az égen.