( szerelem nem szeretet, egy újabb gyönyörű, német szempár, szembogárka a fénybe tart)
borítókép: körbe-körbe biciklizve az önvalót=élet
most, hogy ismét órákat töltök imádott barlangomban, mely percek alatt mossa le rólam személyes ingóságaim, hogy ne maradjon senki azon a helyen, ahol azt mondtam nem sokkal korábban magamról, hogy somogyiréka, “enyém a bizonyosság”, az önvaló, a támasz nélküli, koromfekete sötétség tény, efelől nincs kétség. Ő van, ragyog, én meg keringek körötte, és dicsőséges pillanatokban már az életben eltűnök benne. Ezt hívom boldogságnak.
Ám a személyes én, ha épp elfedi gyönyörű feketéségét emlékeztetőkre vágyik. Én legalábbis biztosan. És e jelenségvilágban nem találtam hatékonyabb, igazibb emlékeztetőt, mint a szerelem.
Engem a szeretet sem emlékeztet igazán, az inkább megtart, körbeölel, oltalmaz, táplál. A szeretet az jó, nagyon. A szerelem az egészen más, az még csak jó sem, vagy ha igen, pillanatokra, azon mint a kés élén egyensúlyozunk, és ha lezuhanunk, akkor megvág, de akár ketté is hasíthat.
A szerelemnek egyetlen feladata van, a személyes én elégetése, szóval végső soron a szerelem a személy ellensége. Mert két úr nem ülhet ugyanazon a trónon. E ketté tört világban, ami az életünk, pedig a személy diadalmenete ül a trónon, és amikor, mint idegen lét vendége látogatást tesz nálunk a szerelem, az bizony úgy lenyomja az ént a trónról, hogy ihajj. Nem is csoda, hogy megpróbálta duális világunk bebörtönözni, monogámiába zárni, hormonok következményévé zülleszteni, és jól befesteni lilára, nehogy már látszódjon ez eredeti színe..
Káli, édesem.. neked közsönhetem, hogy itt vagyok, hát nem voltál velem óvatos, az biztos.
Nekem a szerelem emlékeztetőjére rettentően szükségem van, halálig, mert ez az önvaló körüli bolyongás így fog lezajlani az utolsó pillanatig. Nem lesz olyan, hogy egyszer csak megszabadulok, megvilágosodok, ez az spiri piac legnagyobb átverése, réka az utolsó pillanatig emlékezik és elfelejt, ez az ő természete.
Régóta kérem gyönyörű sorsomat, aki sosem rám hallgat amúgy, hogy e két és fél éve tartó, az utolsó emberi maradványokat is lassan leégető szerelmi történetem után kaphassak már valami frissítőt. Kértem, ó nagyon, hogy hadd lássam ismét szemtől szembe azt, amit emberi pillantás nem ismerhet fel, csak egy másik szempáron keresztül.
Két napja megjelent. Beléptem az étterembe, és magához intett, én meg udvariatlanul leültem melléje. Messziről csak egy nagydarab, szőkés-őszes hajú, érdekes férfit láttam, és azt tippeltem, vajon svéd vagy holland-e. Így az első az volt, hogy megkérdezzem a nemzetiségét, és hát megjártam megint, mert német. Őket jól ismerem, jaj a németek, az összes történelmi tragikus elfojtásukkal, kívülről-belülről, csókostól, nedvestül, zsigererestül ismerem őket, a fenemód fegyelmezett pózaikat, akik külföldön legszívesebben letagadnák, hogy honnan jönnek, és még a honfitársaikkal is angolul beszélgetnek.
És abban az az egyszer volt, talán nem is volt, semmihez sem hasonlítható pillanatban, amikor kimondta, hogy German, és én boldogan azt válaszoltam, hogy dann können wir auch auf Deutsch fortsetzen, le is törlődött az arcáról a mosoly, hisz az anyanyelvével pont arra az énre emlékeztettem, aki elől a világ másik végére menekült, de én elkaptam még útközben.
A feketén csillogó szempár fény felé tartó bogárkának tűnt. Szembogárkának tényleg. Ami a másodperc töredékére felfedte magát, az annak az e világi megfelelője volt, hasonmása, amibe a barlang mélyén eltűnök, és amibe csak halálosan, végzetesen beleszeretni tudok. Szóval gyönyörűen megjártam megint. és ennél már csak az gyönyörűbb, hogy mindez a felvillanás semmit sem csökkent a másik a szerelmem iránti lángolásonsom, és a férjem az első, akinek ezt elmesélem, az alapzatomnak, akinek szemében zölden villant fel az önvaló, amikor abba először belenéztem, és mely látvány minden látvány mögött harminc év házasságot is megtart, megannyi csatát, háborút.
És, hogy a fiúk, férfiak ebből, mit engednek be magukba? Ez legyen az ő dolguk, én csak a saját szerelmemre vigyázhatok, és azokat, akik ezt felfedték előttem életem végéig legbenső csarnokomban őrzök, még akkor is, ha a világi megnyilvánulásokban találok kivetni valót, mert azt fogok.