Jézus a valódi én jelképe, akire azért van szükségünk, mert míg testi valónkkal azonosulunk, képtelenek vagyunk eredeti lényünket felfogni. Küldöttek kellenek, akik fellebbentik előttünk a titkot.
Az isteni fiú attól a rettentő önteltségtől vált meg, melyet azzal követünk el mindennap, hogy végtelenségünk helyett személyes énként tetszelgünk.
Ám szerencsére, még ebben a mélységesen anyagba süllyedt korban is léteznek olyan pillanatok, amikor a valóság felcsillan közöttünk, melyek egyik legszebbike a mára gyakran romantikus, jövő-menő érzelemmé alacsonyított megnyilatkozás, a szerelem.
Pedig a szerelem nem e világi mozzanat, feltűnésének egyik oka, hogy felszabadítson attól a személyes éntől, aki élősködik rajtunk. E nagyszerű érzelem idején nem a másik a cél, ő csak háttérként szolgál, melyen – mint a legszebb előadás, – felragyoghat a szerelem isteni mivolta.
Ám a hálátlan ember sokszor úgy bánik a szerelemmel, mint az isteni fiúval, elárulja, besározza és körbekeríti. Így annak is hasonlóan borzasztó a szenvedése, mint a Megváltónak, és végül töviskoronával, számtalan sebből vérezve, az értékét nem sejtő ember ostorcsapásaitól teleszabdalva, elindul ő is a Golgota felé.
A tömegben vártam rá, hogy megitassam és letöröljem a verejtéket és a vért róla. S a szerelem, miként Jézus arca átégette a kendőmet, és örökre nyomott hagyott rajta.
Ám addigra az áruló emberpár felismerve bűnösségét, s a siratófal előtt végre imát rajzolt az égre, ami a remény egyetlen jelképe:
“Istenbe szeretni a legnagyobb románc, őt keresni a legnagyobb emberi teljesítmény, az erdőbe megyek, hogy elveszítsem az eszem és megtaláljam a lelkem.”
“Istenbe szeretni a legnagyobb románc, őt keresni a legnagyobb emberi teljesítmény, az erdőbe megyek, hogy elveszítsem az eszem és megtaláljam a lelkem.”