Jézus a valódi én jelképe, akire azért van szükségünk, mert míg testi valónkkal azonosulunk, képtelenek vagyunk eredeti lényünket felfogni. Küldöttek kellenek, akik fellebbentik előttünk a titkot.

Az isteni fiú attól a rettentő önteltségtől vált meg, melyet azzal követünk el mindennap, hogy végtelenségünk helyett személyes énként tetszelgünk.

Ám szerencsére, még ebben a mélységesen anyagba süllyedt korban is léteznek olyan pillanatok, amikor a valóság felcsillan közöttünk, melyek egyik legszebbike a mára gyakran romantikus, jövő-menő érzelemmé alacsonyított megnyilatkozás, a szerelem.

 

 

Pedig a szerelem nem e világi mozzanat, feltűnésének egyik oka, hogy felszabadítson attól a személyes éntől, aki élősködik rajtunk. E nagyszerű érzelem idején nem a másik a cél, ő csak háttérként szolgál, melyen – mint a legszebb előadás, – felragyoghat a szerelem isteni mivolta.

Ám a hálátlan ember sokszor úgy bánik a szerelemmel, mint az isteni fiúval, elárulja, besározza és körbekeríti. Így annak is hasonlóan borzasztó a szenvedése, mint a Megváltónak, és végül töviskoronával, számtalan sebből vérezve, az értékét nem sejtő ember ostorcsapásaitól teleszabdalva, elindul ő is a Golgota felé.

 

 

A tömegben vártam rá, hogy megitassam és letöröljem a verejtéket és a vért róla. S a szerelem, miként Jézus arca átégette a kendőmet, és örökre nyomott hagyott rajta.

Ám addigra az áruló emberpár felismerve bűnösségét, s a siratófal előtt végre imát rajzolt az égre, ami a remény egyetlen jelképe:

“Istenbe szeretni a legnagyobb románc, őt keresni a legnagyobb emberi teljesítmény, az erdőbe megyek, hogy elveszítsem az eszem és megtaláljam a lelkem.”

 

 

“Istenbe szeretni a legnagyobb románc, őt keresni a legnagyobb emberi teljesítmény, az erdőbe megyek, hogy elveszítsem az eszem és megtaláljam a lelkem.”