A koromfekete semmire tapadni, a látható, kimondható, eltáncolható világ pereméig érni el. Neki neki nekifeszülni, teljes testtel..
Csakis ebben a tökéletes lemeztelenedésben, ebben a kétségbeeséseken túli önfeladásban van remény társra lelni, ennél előbb csak ütközünk, felkarcoljuk egymást, vagy még olykor azt sem. Csak e helyen, már mindentől távol, amit tudunk, és olyan de olyan közel ahhoz, amiről végre semmit sem. Persze a nászunk itt sem tart örökké. De kinek kellenek időbe írt szavak?
Végre itt van egy másik, aki majdnem, mintha én.. Mellette megváltozik a tér, a levegő sűrűbb lesz, lüktet-lüktet a nagy semmi, mely ha felemeled a fejed, kék, kék, kék. Közöttetek pedig még kék se, semmi se. Ott van, de nem látni, megfogni meg pláne nem lehet, mégis mindennél jobban jelen van. Vibrál, dobban, él. Na jó, létezik. Magasfeszültséggel pulzál. A szerelem szó is eltakarja.
Egyszerre húz magához irdatlan erővel, de tol is a messzi távolba el, esélyed sincs a közelében megnyugodni. 40 percig lélegzet-visszafojtva figyeled, olykor olyan sok, és túl nehéz, csak a végét várod. A lehetetlennel kelni nászra, egymást akarni. Átbújni egy másik testbe, mintha zselén hatolnánk át. Itt minden ugyanabból az anyagból van. Csak a fény törik meg így és úgy, hol piros hol meg narancssárga, az egyik úgy sejlik fel, hogy férfi, a másik, meg mint nő. Egymást vágyják, örvénylő, gyilkos szenvedéllyel. Szinte ölre mennek ezért. Miközben lüktet a lüktet a nagyon semmi.
Próbálják egymást minden oldalról megközelíteni, de végül sehol sem lelnek bejáratra. Levegőt kell venni egyedül is, a közös tánc ketté válik, hogy a felek a maguk szólóját járják el, de már teljességgel átitava a másiktól. Hiába mennek a világ ellentétes csücskeibe, itt a fehér talajú színpad két végébe el..De ebben a két irányú magántáncban mégis mennyivel inkább együtt vannak, mint a páros táncban valaha.
Egyetlen egy -közös – mozdulat marad: Vigyázzállásban, méltósággal megállni, majd meghajolni a teljes ismeretlen előtt.
Góbi Rita és Ryuji Yamaguchi zseniális előadása. (jajistenem, hol vannak a szavaim?!)
Az utolsó mozdulat, melyet a művész megtehet. A Tarr-féle torinói ló tánccal kottázva le. Kialszik a fény, az én. Végre valahára.
A torinói ló után szabadon (somogyireka.hu, 2011, 85*85cm)
kép: gobirita.hu, szinhaz.hu
esemény: https://www.facebook.com/events/986062521545554/