(
“Az emberek közti kapcsolatok legfőbb munkálója az emberi beszéd. E nagyadománnyal nem élhetünk vissza, nem használhatjuk mások kárára. A parancs a nyelvvel elkövethető legnagyobb bűnt is jelzi, s általánosságban is elénk állítja az igaz beszédet, mint Istentől szabott kötelességet.”)
**van egy furcsa, minden bizonnyal csak képzeletbeli emlékem magzati koromból, amikor is először szembesültem azzal, hogy anyám benső monológja – amit a véráramlatán keresztül, az idegpályák húrként feszülésében érzékeltem – nem egyezik meg azzal, amit végül abból a világnak elmond. Ez volt az első gyötrelmes szembesülésem azzal, hogy bizony, micsoda világba is érkezek. Nem tudom, honnan jöttem ide, de az biztos, hogy ott a szó még isteni volt, világokat teremtett, és nem is létezett fogalom arra, hogy hazugság. Átélve ezt az első sokkot anyámmal, határozott döntést hoztam, „visszafordulok”, még akkor is, ha fajok ezrei állnak sorba emberi testért, mert a földi élet az egyetlen hely, ahol a szabadulásról hallani lehet. De ekkora árat, hogy hazugságban éljek, nem tudok fizetni.
Aztán – sajnos – az orvosok győztek.
Először is tudok arról, hogy egy ponton én is átvágom magam, sajnos a többi nyolcmilliárdhoz hasonlóan elkövetem a legnagyobb bűnt, hogy mint halhatatlan létező embernek hazudom magam, ám életem fő célja ennek eloszlatása. Ám ezen kívül az emberi viszonyaimban maximálisan egyenes vagyok, ennek okán kerestem új rendszert a kapcsolataimnak is, mert azt tapasztaltam, a monogámia nem ad lehetőséget hosszú távon az őszinteségre. Egyetlen egyszer hallgattam el valamit a nekem legfontosabb ember elől, és évtizedek kellettek, hogy megbocsássam magamnak, amit tettem.
Döbbenve látom, az emberiség jelentős hányada szemrebbenés nélkül képes átvágni azt, akit elvileg szeret, azzal az álságos magyarázattal, hogy nem akarja bántani őt az igazsággal. Az arrogancia netovábbja azt feltételezni a másikról, hogy oly kicsike, töredékes, hogy ne bírná el azt, ami valódi.
Állítólag a hazugság ma kortünet, a barátom, mint fő hazudozó tegnap azt mondta, az emberiség 99%-a napi szinten hazudik. Ott majdnem leestem a székről.
Tudok róla, hogy össznépileg hazudunk gazdaságban, politikában, gyereknevelésben, párkapcsolatban, ezzel – ha nagyon nehezen is -de képes vagyok együtt élni, noha mélységesen lenézek a „trónomról” a hazugokra, mert igenis igazságban élni emberi magaslat, ahonnan a csőcselék folyton le akar rángatni. És igen, néha elviselhetetlen idefenn a magány, mert ember vagyok, aki őszinte kapcsolódásokra vágyik.
Ám egy dolgot nem tudok elfogadni, a magát spirituálisnak valló, szent helyek körül élő, állítólag szent hangszereken imát játszó emberek hazugságait. Ember az még, aki megáll az Arunácsala előtt és a fülem hallatára mond igaztalanságot? Mit tehetek itt, de tényleg, mert hagyni ezt nem lehet!? Mi a kötelességem ezen a ponton?! Mert van, mert tanú vagyok.
A legbődületesebb butaság lassan ma a spirituálisoké, ők azok, akik ritkán olvasnak már szépirodalmat, verseket, valódi, minőségi szövegeket, náluk nem divat az intellektus pallérozása, na mert az úgyis csak az elme. Maradnak a spirituális könyvek, egyre kétesebb tartalmakkal, és a gomba módra szaporodó tanítók videói, ahol még az amúgy általánosban kettes tanuló is pár hét alatt spiri okostojássá nőheti magát, aki nem szégyelli elintézni a hazugság jelenségét azzal, hogy de hát bírd el, hisz a karmád.
Minden igaz emberről szóló történetet ezen a ponton nagy örömmel veszek, terjesszük mi maradék 1% az igazat, belőlünk lesz humusz az új világhoz, a hazudozók arra sem kellenek.