(virtuális) szerelemabúzus

2020 óta, a járvány okozta internetes kommunikáció okán a magam részéről két világban élek, ezalatt azt értem, hogy a virtuális térben elhangzott mondataim, az olykor csak az éterben ápolt, fontos kapcsolataim ugyanolyan súllyal bírnak, mint a valódi találkozásaim. A virtuális táj számomra csodálatos lehetőséget ad arra, hogy a másik szellemét, lényegiségét kitapogassam. Élőben gyakran azt érzem, ott van köztünk a test, ami falat emel.

Számomra az, ami elhangzik virtuálisan ugyanolyan nyomot hagy a lélekben, az ugyanúgy megtörténik, mint ami tényleg megesik. Egy leírt pofon ugyanúgy fáj, mint a testi, sőt olykor jobban, mert itt a lélek kapja, és nem akad fenn a húson, a csontokon, ami megvédjen.

Pár napja virtuális bántalmazták a bennem lüktető, szenvedélyes éteri szerelmet, igen, így éltem meg, és eset rögvest nyomot is hagyott a testemben.

A bántalmazás még csak nem is az, hogy ahogy azt kell gyáván a felesége előtt eltitkolva spirituális szósszal leöntött testi behatolást végzett rajtam az ájtatos, vasárnapi keresztény családapa, illetve azon a nőn, akit bennem elképzelt, hanem az, hogy amikor mindezt érdemben megbeszélni vágytam volna, amikor ki akartam mégis emelni a nappali fényre, magamra hagyott. Pontosabban magára hagyta a köztünk felbukkanó szentséget.

Az abúzus nem maga a gondolati behatolás, persze magam részéről ilyen gyorsan nem voltam erre felkészülve, hanem az a tény, hogy mikor végzett velem, és ezt mind begépelte, az egész szentséges aktust vágynak, illúziónak, sima jövő menő eseménynek jellemezte.

Szóval nem az a baj, hogy líraian átadva, Shivával Shaktival, Kálival ahogy kell széjjel lettem k.rva igen, mert nem finom aktus volt, hanem egy régóta elfojtásban élő férfi küzdelme a vágyaival, hanem, hogy miután végzett, az egész szentséges tettet letörölte a létezés táblájáról, és időbe zárta, majd ment tovább a következő feladatához. Tehát magát ezt a szent erőt közöttünk rángatta át az időbe közöttünk.

Nem engem, hanem a szerelmet abuzálta, méghozzá azzal, hogy a vágyai kiszolgálására használta, hogy az egészet az éj leple alatt még maga előtt sem vállalva, a feleségétől távol, egy másik szobában csinálta.

Ezzel a szentséget lerángatta az emberi test, a szükséglet, a vágy szintjére, simán csak b.szott egy nagyot, aminek persze, hogy az lett a vége, hogy csalódott, és onnantól én lettem a bűnbak, aki csak ennyit adott.

Mert mindenki csalódik, amikor a nőbe csak üríteni jár, mert az egyesülés szent és nem időbe vetett, mert minden emberi ölelés magának Shiva és Shakti szerelmének kicsinyített mása, ami örök, és amihez képes mi csak káprázat vagyunk.

Shiva és Shakti szűntelen ölelkezése tartja meg a teremtést, egyáltalán az ő szerelmük túlcsordulása ez az anyagi világ, ezért is mondom, hogy itt minden szerelemtermészetű, és amikor ölelünk az időtlenségben fürdünk. Tehát azt mondani a szerelemről és az olykor járulékaként felbukkanó testiségről, hogy elmúlik, már maga bántalmazás.

A szerelem terve az lenne, hogy felemel minket magához, de mert

ez a szerencsétlen férfi titokban, piszkos kézzel, bírvággyal, túlfűtött egoizmussal, hazugsággal közelített feléje, ezért a szerelem képtelen volt őt a maga szintjére felhívni, így az ember rántotta le a saját nyomorúságos történetébe, és hirtelen arra lett figyelmes, hogy az ölében semmi sem maradt, csak nedvek és hideg.

Persze a bátor kalandor kitörölt minden sikamlós levelet, áthárított minden felelősséget rám, és letiltott, de ezúttal már előre gondolkoztam, és mivel nem először csinálja velem, hanem harmadjára, csak most azt ígérte, megváltozott, én azért minden írását előre lementettem, és most nem hagyom annyiban.

Megértem, hogy be van tojva, én is be lennék a helyében.

Ez az eset csak megerősítette szolgálatomat, és az elhívást, mely szerint ez az életem e szentséges erőnek az egyik testőre.

Úgyhogy ennek nevében el is kezdem az új festményem.