2026 első festmény és első képszöveg
2026/1, 84*84cm
a legnagyobb Titokról, hogy Shiva és Shakti a világ mélyén szunnyadó szenvedélyeses, izzó, de mégis mozdulatlan násza vagyok, régóta tudok. A titok valójában sosem volt titok, ám ez nem volt több, mint tudás, ami nem a megvalósítás. Ajánlva érkezett, sürgősségi levél, melynek ugyanaz a feladója, mint a címzettje.
Shiva erejét egészen kicsi lány korom óta a dél-indiai Arunácsalában, Shaktijét pedig a Visegrádban imádtam. Magyar életemnek egyik legfőbb értelme, hogy e Duna menti hegyben felfedeztem Shaktit, a világot mozgásba hozó, női erőt.
Éveken át, mint postás a két hegy között utazgattam, hogy a hegyek egymásnak írt szerelmes leveleit kézbesíthessem. Borzasztó levelek ezek, égetnek, és csak az bírja el őket, aki – ha tűzzé nem is válik, mert az lehetetlen – de egészen annak közeléig merészkedik.
Hogy, mint postás megszokjam a megszokhatatlant, elviseljem az elviselhetetlent abszurd felkészítő feladatot kaptam.
Addigra már enyémmé vált a tudás, hogy az élet összes jelensége közül az emberi szívek között teljesen kiszámíthatatlanul felbukkanó szerelem az, ami egyedül képes erre a feladatra felkészíteni. Nem a jóért, az örömért, az élvezetért vágytam a szerelmet, hanem csakis azért, hogy alkalmassá váljak e küldetésre. Ismertem azt a tényt, a szerelem nem kéjelgés, nem három évig tartó, hormonok irányította lilaködös elváltozás, hanem a végső valóság átviláglása az életbe, ami sokat kíván, nagyon sokat.
A helyzetemet még tovább nehezítette az, hogy e testben, csakis egy halandó iránt érezhetek halhatatlan szerelmet, ez az emberré válás legnagyobb terhe, mely teljességgel függő helyzetbe helyez e jelenségvilággal. És hiába tiltakoztam, hogy nem, már nem akarom egy férfi alakon keresztül imádni a szerelmet, a istenség első és legártatlanabb megnyilvánulását, hiába bújtam számtalan korábbi formában aszkéta és apácajelmez mögé, ebben az életben szembe kellett néznem a legveszélyesebbel, az emberrel, ráadásul női testben a férfivel.
A szerelem egy az etikai, morális, emberi értékeimmel teljesen ellentmondó férfialakon csillant fel, és én ugye megfogadtam, hogy a szerelem az úr, hát szolgálom. Legyen. Óriási kihívás volt az árulás, a lopás, a hazudozás tényét figyelmen kívül hagyni, és kitartóan azt imádni, amihez a másik ember csak hátteret tart. Mert valójában nem vagyunk mások, mint mozivásznai a legszebb elődásnak, ami ebben az életben a szerelem.
Az, hogy ebben a történetben majdnem az életemmel, a véremmel fizettem, azért volt, mert nem volt tökéletes a megkülönböztető képességem. Pedig ez lenne a végső igazság kutatásnak legfontosabb feltétele. Ezért ül az odaadó tanítvány hosszú éveket a tanító lábánál, hogy ezen tudás birtokába jusson.
Hetekig, na jó, voltak azok hónapok is vörösre festettem fájdalmammal, testi kínjaimmal szerelmetes folyóm, már a Visegrád is megsajnált engem. Ám ez a küzdelem, ez a legmélyebb és leggyötrőbb önsanyargató mozdulat – az áldásos tapasz – volt az alapja annak, hogy a tökéletes megkülönböztető képesség a birtokomba jusson, és ott, ahol innentől egy hazug, áruló, tolvaj férfi jelenik meg, ne a formát lássam, ami múlandót belőle, hanem az örökkévalón túli szépségét.
Népem legmélyebb ereje abban lakozik, hogy elbírja a kínokat, és nekem most nagyon magyarrá kellett válnom, hogy ne adjam ott fel, ahol kórusban zengte a világ, elég, engedd el, ments magad.
A legnehezebb döntés az volt és marad is minden pillanatban, hogy magamat mentem-e vagy a szerelmet, de ez volt a feltétele, hogy kézbesíteni tudjam Shakti-hegy levelét az Arunácsalának, hogy össze tudjam húzni végre a pontokat, és a a 2026-os esztendő második teliholdjának napján megpillanthassam a nászt az égen, a szívemben.
85*85cm