úgy hiszem, az efféle alkotások miatt született a film, és az egyszer volt teremtőnek, aki hetedikként – talán mert megszánta az embert, vagy hogy biztosabbá tegye számára az utat, mely a művészetek által az életből a semmibe vezet – megteremtette a filmművészetet.
A célja ezzel legfőbbképp az volt talán, hogy krónikásként odaállítsa az embert az események mellé, hogy az ecset, a festék, a véső és a hangszerek mellett kamerával is le tudja másolni, kottázni, és ezzel az időből átemelni az időtlenségbe az életet.
Nem, ez a teremtő nem azért találta ki a művészetet, hogy őrült agymenéseink eszeveszett fantáziánk, kitalációink öntőtégelye legyen. Nem, ő csak az alkotásait akarta ezzel az ember által feljegyezni, és tudta, hogy ez az embernek jó lesz, mert istent másolni csak az lehet.
A művészet számomra hozott anyagból készített alkotás, engem csak a megtörtént események felemelése érdekel, mert engem csak az isteni mű, terv, az isteni utak, a “véletlenek”, maga a sors érdekel. Filmben, könyvben, festményen, zeneműben is csak “megtörtént” esetek képpé, hanggá átalakításaira vágyok, mert ott biztos vagyok benne, hogy a dolgok eredőjében a teremtő áll.
Herzog nem ezzel a szerénységgel kezdte, egyes filmjeiben nekem úgy tűnt, istent játszik, ráadásul kegyetlent, mert azért egy hajót áttolni a hegyen és hajcsárként bánni a szereplőkkel..(lehet túlzok) nem mindig tetszetős. Hagyjuk is..Szeretem a korai filmjeit, szerintem a legtöbbet láttam is, és kedvenc rendezői egyike, ám a csúcsra nálam akkor ért, amikor elkezdtem a dokumentumfilmjeit nézni. Itt tűnt fel, végre, végre, mint alkotó hátralép, és a sors leképezése egyes életesemények által fedi fel magát.
Herzog 1971 karácsonyán a limai repülőtéren áll, és mert törölték a gépét, próbál helyet szerezni a még induló járatra. Óriási a tumultus, az utasok fele Limában ragad. Herzog is, szerencséjére. Az induló gép útközben lezuhan, és egyetlen kislány éli át a balesetet, aki három kilométert esik bele a sötét semmibe. Herzog harminc évvel az eset után a szerencsétlenséget járt nővel, teljes pontossággal végigjárja azt az utat, mely a becsapódás és a megmenekülés között vezetett. A Juliane Koepcke – német-perui denevérekre specializálódott emlőskutató – végre elfogadja a felkérését, és először a tragédia után, ahol elvesztette az anyukát, a helyszínre utazik, az őserdő legmélyére.
Herzog nem csinál mást, csak azt, ahogy a művészetet kéri, az eredeti. Hátralép, és lemásolja az eseményeket, és abban lényegében anélkül, hogy ezt egy szóval is kimondaná, de mégis valami isteni rendet keres, és talál is. Lényegében letörli a megtörtént eseményekről a gyalázatot, igen, egy repülőszerencsétlenség az, és addig-addig suvickolja a szörnyű eseményt, míg egyszer csak eltűnik arról minden esetlegesség és ragyogni nem kezd. Mert úgy tűnik, minden pillanat, minden történet legalján egy ragyogó gyémánt van, és a film végére mi, aki nézzük is mintha fénylenénk. Egy kicsit csak persze.
Ez lenne a művészet célja, emlékeztetni, felragyogtatni alkotót és befogadót. Herzog nagy rendező, Herzog művész.