(1929. 03.22 – 2026.08.14.)
a minap tűnődtem azon, melyik felnőttkori traumám az, melyre aligha találok gyógyírt? Az egyik ilyen egyértelműen Japán.
Azt hiszem ahhoz, hogy színről színre lássuk, mi folyik ott, a szuperérzékenység legspeciálisabb 20%-hoz kell tartozni, ami nem kiváltság, nem különlegesség, inkább sorscsapás. Eleve a vörös listás országaim között volt szigetország mindig is, ahova eszem ágában sem volt elutazni. De közbeszólt a szerelem – akit, mert nem degradáltam emberi érzelemmé, nem kevertem életem jövő-menő eseményei közé, és elismertem abszolút hatalmát, -követnem kellett, és kénytelen voltam élőben is leellenőrizni a megérzéseket, amelyek megint stimmeltek.
Engem nem vett le a lábamról a hajlongás, sem az udvariaskodás, sem a házi nénim finom reggelije, a feldagadt bokámra hozott jege, sem a fűthető kádja, sem a teaszertások csendje, sem a bambuszfurulya meditációt szimuláló, a meditáló és elcsendesedő ént megkoronázó gyakorlata, sem a kertek, sem a pagodák.
Mert léphettem ott bármerre, nem a látványt, a tettetést, az erőfeszítést, a szeretetben tetszelgést és a másik köreinek nem zavarását érzékeltem, hanem azt a mérhetetlen elfojtást, és azokat a passzív agresszióval feltöltött duzzasztógátakat a lélek mélyén vagy a hegyen tetején, melyek szétáradása bármelyik pillanatban megtörténhet, és melynek veszélyét napról napra erősebben érzem.
Japán nem gyógyuló sebem, mert amit jelképez az kortünet, és nem csak az országra jellemző rendellenesség, ami egyre nagyobb területeket hódít el a világból, szóval egyszer majd minden Japán lesz, melyre egyelőre az az egyetlen gyógyír, hogy amíg lehet, minél messzebb megyek tőle.
Japán mindennap égő sérülés, ami ezen a nyáron sokszor elviselhetetlenné lett, és bizony egy ponton semmi másra nem vágytam már, csak fájdalomcsillapítóra.
Mígnem két héttel azután, hogy megtörtént, megérkezett hozzám Yayoi Kusama halálának híre.
Emlékére először újranéztem legfontosabb műveit, előadást, beszélgetést hallgattam róla, vele megint, felidéztem azt a kiállítást, ahol élőben láttam. Felelevenítettem hasonló személyiségstruktúráink..
Yayoi – hozzám hasonlóan, az egészséges emberi határokkal nem rendelkezvén – egy életen át pszichiátriai intézetben élt, az adta meg számára azt a védőburkot, mellyel önmagától nem rendelkezett, de aminek következtében egy életen át pöttyről pöttyre látott, és a látható világ sűrű formáit megbontó látomásaival festette át a tájat, mintegy annak a vágyával, hogy végleg leleplezze e jelenségvilágot.
Aztán becsuktam a szemem, és képzeletben a művek, a gondolatok, a majdnem százéves alkotói időszak „alá feküdtem”, és magamba engedtem azt az erőt, aki Yayoi. Pontosabban azt, ami egy életen át mozgatta, miután kimenekítette abból az országból, ahol szerteágazó, öntörvényű lényéből egyenjapánt akartak gyártani, és mely műveletet már egész kiskorában a szülei kezdtek meg.
Lassan, de biztosan, ahogy a parton a kövön feküdtem, egyenként csöpögtek belém Yayoi pöttyei. Igazi, szélesvásznú látomás volt, és még színes is, mely egészében elmosta az ismert énérzetet, és ezzel együtt az énérzethez tartozó traumatikus sérülést is.
Látomás mégsem jó szó, mert amit átéltem, ahhoz képest én vagyok a látomás, és ami érkezett, az hozzám képest igazi, el nem múló.
Ott fekve realizáltam azt a tényt, hogy mióta Yayoi, mint pöttyök végtelenje széjjel áradt a térben, immáron mindenütt átélhető. Művei mindenhatóvá váltak és mindenki számára elérhetővé.
Próbáljátok meg. Jézus és Ramana is mesélt erről, nem megyek sehova, hova mehetnék, és ezzel lényegiségét szétárasztotta az életben.
Yayoi egész fiatal volt még, amikor a szülei a zsebébe dugtak egy repülőjegyet, és elindították Amerikába. A jegy csak az odaútra szólt, nehogy ez a rendbontó, zabolázhatatlan lény, aki ráadásul saját mintájára írja át az isteni törvényeket a messziből visszajöjjön.
Ám nem sikerült győzniük felette, mert a hosszú élete alatt, a japán démonokból pöttyös tündéreket gyártva, Yayoi énből Énné lett, műveivel kilátót épített maga fölé, és oda felmászva már mindegy lett, hol járt földrajzilag. Így akár már Tokióban is örök álomba szenderedhetett, nem számított.