Nagyon kevés az az emberi kapcsolódás, ahol felcsillan valami abból, ahogy a szeretetet eredetileg elképzelték. A legtöbb szeretetcsatornába már belefolyik valami zavaros minőség, az adás-kapás, a birtoklás, a megtartás, a tulajdonjog jellege, a személyes névmások bekebelező minősége, egyáltalán az én a világmindenséget uralni vágyó teljhatalma.
A barátom mellett feküdtem az ágyban, a férjem iránti szeretetről mesélek neki, arról, ami nem velem született tulajdonságom, hanem amit útközben tanultam, a fiamtól. Igen, a fiam iránt érzett, a másikat tápláló, megtartó, egészében elfogadó szeretetem volt az alap, amit annak köszönhetek, hogy láttam, ismertem őt ott és akkor, amikor még, mint test aligha létezett. Neki köszönhetően felismertem magamban a szeretni tudás afféle minőségét, ami áttetszően, végtelen finomságában minden pontomon kitölt, ami erőt ad a be és kilélegzéshez, és minden szívdobbanáshoz. És ami után az ember egyszerűen nem akarja alább adni. Mert ha ebben a gyönyörűségében is lehet szeretni, akkor miért minősítsem le a szeretetet holmi jövő-menő érzelemmé?
A férjemről mesélek, és érzem, ahogy a köztünk lévő tér egyre sűrűbb lesz, a férjem irántam és most már irántunk érzett szeretete – ahogy mind többet emlegetem, szavaimmal közénk hívom – egyszer csak megjelenik köztünk, és táplál minket. Szinte alakja van, szinte meg lehet fogni, de csodálni és rajongásig imádni egész biztosan.
Aztán a barátom édesanyja színtiszta szeretetére utalok, ami a fent említett nagyon ritka, áttetsző fajta. Mert az, hogy van egy anyánk, egy gyerekünk még egyáltalán nem garantálja azt, hogy szeretünk. De az övék ilyen. Kihangosítom magam, elmesélem, olyannak látom az anyja iránta érzett szeretetét, mint a kedvenc kiállításom kedvenc festményét, ami előtt csak állok és gyönyörködök. Mindezt azért teszem, hogy végre legyen egy szinte kézzel fogható mintám arra, ha majd a valódi poliamoria felé megnyitjuk a kapcsolatunkat, milyen női minőségéket szeretnék átélni mellette.
A kapcsolatunk papírforma szerint most is nyitott, de azt semmilyen ponton nem tartom példaértékűnek. Igen, lenézem azt a minőséget, ahogy vagyunk, és magamat is megvetem e helyzetben, hisz képesek vagyunk kettősünk közé beengedni egy harmadikat, akit önző, önmagát nem ismerő, ezért a szívről valóban semmit sem tudó módon folyamatosan önti a szennyét közénk. Amit másfél éve tűrök és szenvedek. És ami, ha nem változik idővel, akkor egyre jobban le fogom nézni a szerelmem, amiről nem tehetek. Mert a kapcsolódásaink minősége igenis rendkívül sokat elárul rólunk.
Nem érdekelnek a kibúvók, a magyarázkodások, én is egy sok ponton hazugságban élő családban nőttem fel, mint itt szerintem mindenki. Az, hogy az apánknak szeretője volt, vagy ne adj isten a mienkkel párhuzamos családja, az, hogy az anyánktól azt örököltük, hogy a hazugság az élet része, nem ok arra, hogy mi is ezt a mintát kövessük. Nem lehet végtelenségig a szüleink okozta sebesülések mögé bújni és magyarázatként használni arra, mi miért hazudunk.
Az életet a valódi énség realizációja mellett azért is kaptuk, hogy személyünkben igenis tisztuljunk, változzunk. Mert csak a tiszta szívű, őszinte, senkit soha be nem csapó ember ismerheti fel az istenét. Igenis a megdolgozott, kiművelt, kitisztított emberi minőség a önfelismerés alapja. Ezt hajlamos a mai ezoterikus, spirituális iskola elfeledni, mert akkor a saját háza táján is rendet kéne rakni.
A végső és valódi tanításig nem és nem lehet szutykos, csaló énnel eljutni. És a párkapcsolataink e téren a legfontosabb vizsgák.